• Kerekes Emőke

Örökség

Frissítve: 2021. szept. 24.

A nagyapám. Itt még gyerek, még nem a nagyapám, csak a ráirányuló tekintetemtől, a tudatomtól, innen visszanézve az. Lehetne bárki, egy gyerek a múltból. Akkor ugyanazt állapíthatnám meg a fényképet nézve: valami esemény lehetett a háznál, mert egy fényképész tekintete irányul rá. Paraszti családnál ritka madár. Ezt leginkább a háttér használata miatt gondolhatom. A szőttes, amit szapora szorgalommal húzhattak ki a kasztenból (talán dédanyám hozománya), vasalt élei jól láthatóak, nem használják, csak majd, ha. Nem a sezlonyról kapták le az biztos.


– A rojtosat hozd gyorsan, a Zöldet! – szólhatott Anna dédmama, vagy ő maga, izgatott kézzel hozta a fényképész kérésére. - Most lefényképezik Eleket - gondolhatta - most mindent. Hallom ahogy nyikorog a kapu, kinyitják, ráterítik a Zöldet, és gondosan becsukva odacsíptetik, eligazítják, közben Elek a háttérben vár.

A beállítás tanult, illetve tanított, nem spontán.


– Állj rendesen! Zárd össze a lábad, a sarkad, húzd ki magad, vigyázz állás, hozd a sapkád, a Leventét, légy büszke, nyújtsd ki ujjaid, fényképeznek! – hallom a hátam mögül, mert ahogy elmerülök ezerszer és ezerszer e fénykép nézése közben, már én magam fényképezem a gyerek nagyapámat, 2020-ból visszafele. Nem néz rám, várja a további instrukciókat. Kicsit félszeg. Az elálló fülek Iszlai. Ez megy nálunk. A fülek az Iszlai vérre utalnak. Anyámnak is. Átsüt rajta a Nap. Oda is lett a kamaszkora. Azóta minden felmenő a fülekre esküszik, hogy ki az Igazi a családban. Én nem vagyok az. Az enyémek rendben vannak, Kerekes, zöldhátú fajta, Gyalakúti. Csak a tekintet nem stimmel. Az valahogy nem sikkad el a lényegtelen részletek felett. Rögzít mindent, oda, vissza. Most már én képezek. Beállítom Eleket, gyorsan kellett cselekedni, cipő nem került a lábára, vagy nem volt olyan szép, gyorsan öltöztették. Kinőtt nadrágszárral, gyorsgombolással fehér gyolcs (legyen inkább vászon) inget rá, lájbit – leült benne a kölke, nem vasalt, a nadrágot is elülte, ebben volt egész nap? - de a gallér tökéletes. És az ingujjak?! Az igazi gyerek. Egyik lent, másik fent. A feszes, beállított pózban ezer árulkodó jel: ő nem levente, nem harcba való, csak egy gyerek.



És már repül is a kismadár! – de egész alakkal, oda a háttér, minden gondosság, beverődik a fény, ott ül az az öregasszony a padon – na ezt jól megcsináltuk.

- Ki mutogatott neked Elek?! – kiáltom, de nem néz rám, nem is hallja.


Katt. A fénykép hátulján karjókával anyám gondos azonosítója áll: Iszlai Elek, gyerek-apám.

Így öröklődtek ezek a női tekintetek, szorgos kezek. Nézzük, gomboljuk, vasaljuk, instruáljuk, ragaszuk a füleket, poroljuk a fenekeket, és én viszem az állványt.

Kiveszem a kasztenből a Zöldet, de egy másikat, a nagyanyé, megörököltem, még meg van. Hátramegyek a tyúkudvarra, ez régen is az volt, a kapu elé, ami lehet, hogy nem ugyanaz, nem tudom, ezt is örököltem, ahogy a fényképet. Egyedül vagyok. Egy csórényakú, egy macska, a bátyám és a Huni ketrecei közé állva felveszem a pózt. Zárd össze a lábad, a sarkad, húzd ki magad, vigyázz állás, hol a sapkád, nincsen sapkád, légy büszke! Mondom légy büszke! - és sírhatnékom támad...


Katt. Az időzítő elvégezte dolgát. Itt vagyok, rajta vagyok, közel vagyok mind ahhoz, amit egy fénykép elmondhat. Ez az örökségem: nő, nem levente.


Az eredeti cikket itt olvashatjátok

52 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése