Hogyan indult a Bitter Salt Flow művészeti projektünk?

Egy évvel ezelőtt, 2025 május 28-án telefonhívást kaptunk Bukarestből. A Reuters hírügynökség számára kellett tudósítást készítenünk a parajdi sóbányáról. Akkor még senki nem tudta biztosan, menthető-e a bánya. Hetek óta érkeztek a hírek a rendkívüli esőzésekről, a megáradt Korond-patakról, a sorra kudarcot valló védekezésekről és a túlterhelt szivattyúkról. Mire a helyszínre értünk, a víz már megállíthatatlanul ömlött a föld mélyébe.

Számomra azonban ez az út egy másik történetből is érkezett.

Két hónappal korábban leestem a lépcsőn. Három csigolyám eltört, ideg- és izomsérüléseket szenvedtem. Hetekig mozdulatlanul feküdtem, később is alig tudtam felülni vagy járni. A tavaszt az ágyban töltöttem, bizonytalanságban: nem tudtam, hogyan fogok felépülni, képes leszek-e újra dolgozni, mozogni, élni úgy, mint korábban.

Amikor elindultunk Parajdra, az volt az első alkalom több mint két hónap után, hogy autóba ültem. A negyven kilométer végtelen hosszúnak tűnt. Az ülőidegeim sérültek meg leginkább, minden perc fájdalommal telt. Közben ott volt bennünk a szakmai felelősség is: gyorsan és pontosan kellett dolgoznunk egy olyan helyzetben, amely óráról órára változott. De amikor odaértünk, a saját fájdalmam hirtelen háttérbe szorult.

A helyiek többsége mélységes szomrűságban volt. Kevesen vállalták a nyilvános megszólalást, sokan csak kamerán kívül beszéltek. Érezhető volt a félelem és a bizonytalanság, az a mélyen gyökerező reflex is, hogy az emberek nem merik nyilvánosan kimondani, amit valójában gondolnak. Sokan még reménykedtek abban, hogy legalább az utolsó tárna megmenthető lesz.

Az erdő széléről néhány méterre láttuk, ahogy a víz hatalmas robajjal zúdul be a több száz méter mély tárnákba. A hangját soha nem fogom elfelejteni. Ahogy visszhangzott a mélyben, ahogy a föld gyomra lassan megtelt vízzel. Olyan érzés volt, mintha évszázadok emlékezete süllyedne el a szemünk előtt. És mégsem azt éreztem, hogy a természet rombol. Sokkal inkább azt, hogy emberi felelőtlenség következményeit látjuk. Hogy ez a tragédia talán megelőzhető lett volna.

Másnapra hivatalossá vált: a bánya elveszett.

A tragédia azonban nem állt meg Parajdnál. A bányából kioldódott hatalmas mennyiségű és töménységű sóoldat, melyet  az édesvíz kioldott a tárnákban a Korond-patakkal a Kis-Küküllőbe jutott. Tömeges halpusztulás következett be, és a folyó mentén több mint negyvenezer ember maradt ivóvíz nélkül hónapokra, köztük mi is. Az iskolák online oktatásra álltak át, palackozott vizet osztottak, és a nyár, majd az ősz is a vízhiány körül szerveződött.

A bánya tragédiája dominóként indított el újabb katasztrófákat.

Az eseményeket hónapokon keresztül követtük: falugyűléseken, tüntetéseken, sajtótájékoztatókon, gátépítéseknél, jártuk a falvakat. A közösségeken végigsöpört a gyász szinte minden ismert szakasza: a tagadás, a harag, a reménykedés, majd a veszteség lassú elfogadása. És közben bennem is elindult egy másik gyászfolyamat. Megtapasztaltam, milyen könnyen megfeledkezünk a vízről. A tiszta ivóvízről, az élővilágról, a talajról, amelyből az életünk fakad. A tüntetéseken ott voltak ugyan a „tiszta vizet” követelő táblák, de végül minden újra a bánya körül forgott. Ez érthető volt. Emberek veszítették el a munkájukat, az életük alapját, sokak számára a bánya nemcsak munkahely, hanem identitás és családi örökség volt. De közben fájdalmas volt látni, hogy milyen keveset beszélünk magáról a folyóról.

A Kis-Küküllő minden települést összeköt. Úgy fut végig a falvainkon, mint egy közös ér. Mégis gyakran csak azt a szakaszt látjuk belőle, amely mellett élünk. Mintha nem értenénk, hogy ami a folyó egyik pontján történik, az mindannyiunkkal történik.

Magam sem jártam korábban igazán a Küküllő partján a saját és a szomszédos falukon kívűl, sem Parajdon, sem Sóváradon, sem Makkfalván.

A projektünk során kezdtem igazán rácsodálkozni, milyen gyönyörű tájak és szakaszok húzódnak végig ezen a vidéken.

 A négy évszak alatt folyamatosan forgattunk és fényképeztünk, és azokkal az emberekkel, akikkel beszélgettünk, interjúkat készítettünk, szinte mindenkinek személyes emlékei kapcsolódtak a folyóhoz: gyerekkori fürdések, szőnyegmosások, horgászatok, nyári délutánok, vakációk.

Ezek az emlékek ugyanúgy részei ennek a tájnak, mint maga a sóbánya. És talán éppen ezért fontos emlékeznünk mindkettőre, a folyóra és a bányára is, hogy megőrizhessük azt, ami még megmenthető, és továbbadhassuk az emlékeiket is az elkövetkező generációknak.

A pszichológia szerint a gyász különböző szakaszokon halad át: tagadás, düh, alkudozás, szomorúság, majd lassú elfogadás követi egymást. Az elmúlt egy évben ezt nemcsak embereken, hanem egész közösségeken láttam végig.

És saját magamon is.

Most, egy évvel később, még mindig kezelésekre járok. A bánya pedig továbbra is ott áll tele sós vízzel, mint egy ökológiai időzített bomba.

Talán ezért éreztük úgy már hazafelé az autóban, hogy ezt nem lehet egyszerű tudósításként lezárni. Hogy ebből képeknek, filmnek, beszélgetéseknek, workshopoknak és kiállításoknak kell születniük. Nem azért, hogy ítélkezzünk, hanem hogy emlékezzünk. És hogy talán egyszer megtanuljunk másként jelen lenni ebben a tájban.

Nem uralkodni a tájon, hanem felelősséget vállalni érte.

Mert egymástól függünk.

A víztől. A földtől. A folyótól.

És egymástól is.

Ezekből az érzésekből és gondolatokból született meg a Bitter Salt Flow című művészeti projektünk, amelyhez időközben sikerült elnyernünk a TIDAL ArtS támogatását is.

A TIDAL ArtS egy Horizon Europe által finanszírozott Mission Ocean projekt, amelynek célja, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket és a természetet, miközben válaszokat keres az óceánokat és belvizeket érintő környezeti kihívásokra. A projekt a művészet és a tudomány összekapcsolásával arra ösztönzi a társadalmat, hogy aktívan tegyen a vízi ökoszisztémák megőrzéséért és helyreállításáért. Tudósok, művészek, kulturális intézmények és civil szervezetek együttműködésén keresztül a helyi közösségek is bekapcsolódhatnak a vízpartok revitalizálásába, és a közös gondolkodásba.

ENG version

How Did Our Bitter Salt Flow Art Project Begin?

One year ago, on May 28, 2025, we received a phone call from Bucharest.

We were commissioned to produce a report on the Praid Salt Mine for Reuters. At that time, no one knew whether the mine could still be saved. For weeks, news had been arriving about extraordinary rainfall, the flooding of the Corund Stream, failed attempts at mitigation, and overwhelmed pumping systems. By the time we reached the site, water was already pouring uncontrollably into the depths of the earth.

For me, however, this journey emerged from another story as well.

Two months earlier, I had fallen down a flight of stairs. Three vertebrae were fractured, and I suffered severe nerve and muscle injuries. For weeks I lay completely immobile; later, I could barely sit up or walk. I spent the spring confined to bed, living with uncertainty, unable to know how I would recover, whether I would ever work, move, or live as I had before.

When we set off for Praid, it was the first time in more than two months that I had been in a car. The forty-kilometre journey felt endless. My sciatic nerves had been damaged the most, and every minute was painful. At the same time, we carried the professional responsibility of documenting a situation that was changing by the hour. Yet when we arrived, my own pain suddenly faded into the background.

Most local residents were overwhelmed by grief. Few were willing to speak publicly; many agreed to talk only off camera. Fear and uncertainty were palpable, along with a deeply rooted reflex not to say publicly what one truly thinks. Many still hoped that at least the last remaining gallery of the mine could be saved.

Standing only a few metres from the edge of the forest, we watched water thunder into the mine’s tunnels, hundreds of metres below the surface. I will never forget that sound. The way it echoed through the depths. The way the earth’s belly slowly filled with water. It felt as if centuries of memory were sinking before our eyes.

And yet I did not feel that nature was destroying something. What I felt instead was that we were witnessing the consequences of human negligence. That perhaps this tragedy could have been prevented.

The next day, it became official: the mine was lost.

But the tragedy did not stop there.

The enormous volume of highly concentrated brine dissolved inside the mine was carried by the Corund Stream into the Târnava Mică River. Massive fish die-offs followed, and more than forty thousand people along the river were left without drinking water for months—including ourselves. Schools switched to online education, bottled water had to be distributed, and both summer and autumn became organised around water scarcity.

The collapse of the mine triggered a chain reaction of disasters.

For months, we followed the unfolding events: village assemblies, protests, press conferences, flood-control works. We travelled from village to village. Entire communities seemed to move through nearly every recognised stage of grief: denial, anger, hope, and eventually the slow acceptance of loss.

At the same time, another grieving process began within me.

I realised how easily we take water for granted. Clean drinking water. Biodiversity. The soil from which our lives emerge. At the demonstrations, signs demanding “clean water” were present, yet eventually all attention returned to the mine. This was understandable. People had lost their jobs and livelihoods. For many, the mine was not only a workplace but also a source of identity and family heritage.

Yet it was painful to see how little we spoke about the river itself.

The Târnava Mică connects every settlement along its course. It runs through our villages like a shared artery. And yet we often see only the section closest to where we live. As if we fail to understand that whatever happens at one point along the river happens to all of us.

Before this, I had rarely walked the banks of the river beyond my own village and the neighbouring ones. I had hardly spent time in Praid, Sovata, or Mărculeni. Through this project, I began to truly discover the extraordinary landscapes that stretch across this region.

Throughout all four seasons, we continued filming and photographing. Nearly everyone we interviewed carried personal memories connected to the river: childhood swims, washing carpets by the water, fishing trips, summer afternoons, family holidays.

These memories belong to this landscape just as much as the salt mine itself.

And perhaps that is why it is so important to remember both—the river and the mine. To preserve what can still be saved, and to pass on their stories and memories to future generations.

Psychology describes grief as a process that moves through different stages: denial, anger, bargaining, sadness, and gradual acceptance. Over the past year, I have witnessed this process not only in individuals but in entire communities.

And in myself as well.

Now, one year later, I am still undergoing treatment. The mine still stands filled with saltwater, like an ecological time bomb.

Perhaps that is why, even on the drive home, we felt that this story could not end as a simple news report. That it needed to become images, films, conversations, workshops, and exhibitions. Not in order to judge, but to remember. And perhaps, one day, to learn how to inhabit this landscape differently.

Not to dominate it, but to take responsibility for it.

Because we depend on one another.

On water. On the earth. On the river.

And on each other.

From these feelings and reflections, our art project Bitter Salt Flow was born. Along the way, we were fortunate to receive support from TIDAL ArtS.

TIDAL ArtS is a Mission Ocean initiative funded by Horizon Europe, dedicated to bringing people and nature closer together while addressing environmental challenges affecting oceans and inland waters. By connecting art and science, the programme encourages society to take an active role in protecting and restoring aquatic ecosystems. Through collaborations between scientists, artists, cultural institutions, and civil society organisations, local communities are invited to participate in the revitalisation of waterways and in shaping a shared vision for their future.