• Kerekes Emőke

Nyomhagyás

Frissítve: szept 24


Szerdán megtartottuk az első múzeumpedagógiai jellegű fotófoglalkozásunkat fiataloknak Havadtőn, a Tájházban. A résztvevőktől előzőleg kértük, hogy hozzon mindenki magával legalább 1 db fekete-fehér családi fényképet otthonról, és ha van hozzá történet, van kitől kérdezni, azt is „hozza” magával. Míg várakoztam – ilyenkor jóval előbb szoktam érkezni, hogy legyen időm a hely szellemétől átlényegülni – előzetes engedéllyel átnéztem a múzeumi gyűjtemény fotográfiai részét, hogy onnan is keressek képeket, amikkel ugyancsak dolgozhatunk. Arra már van tapasztalatom, hogy az ilyen helyeken a fiók maga is üzenet lehet, kincseket rejthet.



Amikor egyenkét kihúztam a fiókokat, és kezembe vettem a bennük talált fényképeket olyan érzés volt mintha egy varázspálca érintette volna meg a tenyerem: megállt az idő, a tér átváltozott, megszűnt a külvilág. Csak én, és a képek voltunk ebben a csendben. Aztán lassan, egyenként, rendkívül óvatosan elkezdtem kitenni a képeket az asztalra, miközben tekintetekkel, arcokkal, nyomokkal találkoztam egy olyan múltból, amikor én még nem éltem, de még az édesanyám se. Senkit nem ismertem fel. Ismeretlen arcok, sorsok voltak. A tekintet, az érintés által találhattunk csak „egymásra”, ezáltal kezdtek életre kelni számomra: érzéseket, gondolatokat ébresztettek bennem, a létezésükről, a saját létezésemről. Arról, hogy milyen törékeny az élet, és benne minden, ami emberi, kapcsolat, amiből csak ennyi marad belőle: egy darab papír. Papíron lévő arcok, életjelenetek, és papíron lévő nevek, dokumentumok. Ez a felismerés mindig megindít. A papír törékeny, sérülékeny alap, mely víztől, nedvességtől szétmállik, eléghet, szét is téphető, mégis arra bízzuk létezésünk legfőbb bizonyítékait, a fényképeket önmagunkról.



Minden kornak meg van a maga hordozója, és rendkívül elgondolkodtató, hogy ahogyan a civilizációk egyre inkább finomodtak, úgy választottunk egyre törékenyebb anyagokat létezésünk emlékének, vagy annak tudásának bizonyítására. A sziklától (barlangrajzok), kőtől indulva, épületeken át (piramisok, sztélék, diadalívek, szobrok, freskók stb.), agyagtáblácskák, papirusz, majd a papír használatától eljutottunk a mába, a legtörékenyebb hordozóig: a virtuális térig. Létezésünk minden bizonyítékát, egy számunkra láthatatlan, és megfoghatatlan anyagra bízzuk, ahol a „végleges törlés”, és a „mentés másként a végtelenségig” egyszerre adott, melynek a feltétele maga az elektromosság, hogy legyen áram. És mindezek mellett mi a legfontosabb építőanyagunk? Az üveg. Az acélszerkezetek. Mindezek által lebegünk, megigézett minket a gravitáció nélküliség, a gyökér nélküliség. A lebegés viszont nem repülés, nem az, ami annyira a szabadság szimbólumunkká vált, hanem inkább a megsemmisüléséé. Nem lehet hosszútávon következmények nélkül lebegni a semmiben.


Igen. Ilyen gondolatok is keringtek bennem miközben alaposan tanulmányoztam a képeket. Nem kapkodtam. Kavargott bennem jelen, múlt, és a jövő. Voltak képek, melyek jobban megragadták a képzeletem. Nyomokat kerestem. Nemcsak a fényképész műtermében megörökített arcok fényképnyomait, hanem olyanokat is, melyek azóta, az idő, a hánykolódás, a rossz tárolás, vagy a véletlenek (kiömlött kávé) által okozott nyomok kerültek rá a papír képre. Megnéztem a képek hátulját is, mindent. Nagyon fontos a háta is ezeknek a fényképeknek. A rájuk írt szöveg, a ráírás is egy nyomhagyás fizikai, és informális értelemben is. A képek részeivé válik maga a kézjegy, a betű, az íróeszköz, toll, vagy ceruza, máshogyan vésődnek a papírra, más nyomot hagy rajta. De nyomot hagy, roncsolja a ragasztó, mellyel valaha albumba ragasztották a képeket, pecsétek, penészek, szakadások...

ezek nekünk mind kincsek, melyekkel alkothatunk, nem maga az enyészet. Nem a múzeumi szakember tekintetével kerestem, hanem az alkotóéval.



Hogy végül milyen képekkel dolgoztunk, és milyen vizuális történetmesélések kerekedtek ki a foglalkozáson?

A következő bejegyzéseimben arról írok.

Kerekes Emőke


De addig is Köszönet:


A Communitas Alapítvány támogatásának!


Köszönet Donáth Istvánnak a lehetőséget, hogy használhattuk a múzeum gyűjteményét!

A résztvevőknek a lelkes, és kitartó közös munkát!

És nem utolsó sorban köszönjük Ferencz Anitának a sok segítséget!


A régi fényképek a Donáth István által összegyűjtött fénykép gyűjteményéből valók.




56 megtekintés0 hozzászólás