• Lukács Orsolya

Nyomhagyás, lenyomat, tónus

A 2021-es KopiaTábor képzőművészeti műhely beszámolója


Augusztus 10-16-ig Kőrispatakon megtartottuk a KopiaKollektiva második táborát, ahol a résztvevőknek online képzőművészeti workshopot tarthattam.

A Szalmakalap Vendégház fedett tornácán kifeszített vetítővásznon jelentkeztem be egy másik kontinensről. Amikor nálam még épp lefőtt a reggeli kávé, az erdélyi tábor résztvevői már megvacsorázva ültek le a foglalkozásra, kíváncsian és érdeklődően, vajon mit fogok nekik mutatni a világ másik végéről? Ezekről az időzónákat átívelő műhelygyakorlatokról fogok most írni.


nyomhagyás

A nyomhagyás volt az első ötlet, ami felbukkant a témák horizontján a táborra való készülés során.

A másik kiindulópont az volt, hogy reflektáljunk a fotóművészet és a festészet hagyományainak metszéspontjára, illetve a kettő viszonyára.

Ezeket megjelölve forrásként aztán eljutottunk az első gyakorlathoz, a fény-árnyék rajzhoz vagy más néven tónusgyakorlathoz. A következő nap textúrákat fedeztünk fel közösen. A harmadik gyakorlaton pedig a kettő szintézisét hoztuk létre, tónus és textúra által alkotva egy vázlatot.

Az alkotást inspirálva egy-egy diavetítéssel készültünk elő a következő feladatokra.


A nyomhagyást kétféleképpen közelítettük meg. Az egyik felfogás szerint ez egy ősi szándék, ami a barlangrajzok óta jelen van az emberi történelemben. Nyomot hagyni a világban, ami fennmarad az utókor számára.

A másik értelmezés ökológiai szempontból világít rá a témára: a létezésünkkel hogyan befolyásoljuk a környezetünket? Milyen hatással vagyunk a bolygóra, az élőhelyünkre?

Ezekre a kérdésekre a 3 napos workshop során többször visszatértünk.

Fotó: Lukács Orsolya

tónus

Az első nap a művészi nyomhagyás egyik legalapvetőbb eszközét, a tónust vettük mikroszkóp alá, és körvonalaztuk, hogy mi is a tónus, miért fontos a festészetben. Továbbmenve, miért alapvető a vizuális művészeteknél, beleértve a fotót is.


A tónust, mint a szín három dimenziója közül az egyiket interpretáltuk.

A Munsell-színskála, ami a színérzékelés tudománya által a mai napig a nemzetközileg elfogadott színrendszer, három jellegzetességét különbözteti meg a színeknek: világosság (tónus), króma (telítettség), és színezet (sárga, zöld, narancs, stb.).

Ennek megfelelően a tónust, mint a szín egyik leglényegesebb tulajdonságát demonstráltam néhány gif-en keresztül, ahol kivonva a színek szaturációját megkapjuk az eredeti kép fekete-fehér verzióját.

Az így kapott szürkeárnyalatos képen is felismerhető a művész által eredetileg ábrázolt téma. Ugyanígy, ha a színezetét változtatjuk meg a képnek, a tárgy szintén értelmezhető marad.

Alvaro Castagnet - Barcelona


Ezzel szemben, ha a kép világosságát módosítjuk, akkor a kép teljesen eltűnik. Elfeketedik, vagy teljesen kifehéredik, hasonlóan a fotó túl hosszú, vagy túl rövid ideig tartó exponálásához. Gondolhatunk a fotólaborban a fényképek analóg előhívásánál tapasztalható jelenségre is, ahol a fényérzékeny papír megvilágításának ideje, illetve a vegyszerben töltött idő hatására szintén teljesen eltűnhet a kép.

Alvaro Castagnet, Wolf Kahn és Fairfield Porter festményein figyeltük meg az említett jelenségeket.


tónus arányok

A tónusskálát többféleképpen alkalmazhatjuk. Eloszthatjuk a tónusokat három egyenlő arányban egy képen belül - sötét, közepes, világos. A kompozíció érdekességéhez, dinamikájához hozzájárulhatunk, ha variáljuk ezeket az arányokat.

Akkor is, ha csak ez a három tónus áll a rendelkezésünkre, izgalmas képeket készíthetünk.


tónus és hangulat

A tónus, mint világítási technika megjelenik a fotóban, ahogy a festészetben is. A tónusskála arányainak különböző változataival tudjuk befolyásolni a művek hangulatát. A high-key képeket általában vidámnak, optimistának tartjuk, míg a low-key képek drámai hatást és feszültséget keltenek.

A high-key, ahol a világos árnyalatok dominálják a képet, mint például ez a Claude Monet festmény, a Nő napernyővel 1875-ből. A plein-air alkotás könnyedséget, vidámságot sugároz, a színeknek szinte világító ereje van.

Claude Monet, Jeremiah Goodman, Nate Ross képei


A low-key, ahol a kép tónusainak nagy része sötét, illetve a kép fő színe a fekete.

Kitértünk az 'en grisaille' - szürkeárnyalatos festészeti technika megismerésére is.

Nate Ross, Jeremiah Goodman, Frank Charles Medworth és Craig Mullins képein keresztül figyeltük meg a tónus keltette hangulatokat, amiket egy vizuális mű tud közvetíteni.


tónus a gyakorlatban

Miért érdekes akár fotósként is rajzolni? Kérdeztem a jelenlévőktől.

A tárgyunkat jobban megismerni, a komponálást, képkeretezést is tudjuk gyakorolni azáltal, hogy megfigyeljük a fény-árnyék viszonyokat egy képen.

Segít megtalálni a formákat, illetve a lényeget megragadni.

Egy festmény elkezdésénél is nagy segítség lehet a tónusgyakorlat, utána intuitívabban, magabiztosabban alkothatunk. Plein air festészetnél, de stúdió gyakorlatnál is hasznos lehet. Ha a szabad ég alatt festünk, rajzolunk, akkor szeretnénk minél gyorsabban megragadni a tárgyunk esszenciáját, mert változik az időjárás, a fények. Ezért is jöhet jól egy gyors vázlat készítése, hogy arra tudjunk fókuszálni, ami igazán lényeges számunkra a kompozíció létrehozásában. Az egyszerűsítéssel így aztán eljuthatunk a hely hangulatának megragadásáig.

Akvarellnél segít előre tervezni, hogy mi legyen fehér a képen, illetve a színek kikeveréséhez is fontos lépés a tónusok megfelelő felismerése.

Lukács Orsolya rajzai


tónusvázlat

A vetítéssel ráhangolódva az alkotásra aztán kiválasztottunk a résztvevőkkel egy Fairfield Porter képet, ami alapján egy tónusvázlatot készítettünk. Ceruzával, szénnel, papírra.

Fotó: Kerekes Emőke, Rajz: Lukács Orsolya


A Szalmakalap Vendégház kis verandáján éjfélhez közelítve becsöppent a fagerendák által tartott vászonra egy XX. századi, figuratív amerikai festő. Egy nyári délutáni napsütéses, nyugodt-derűs új-angliai tájat ábrázoló képet tanulmányoztunk. A kép középpontjában egy körtefát lehet felfedezni, csakúgy mint a kőrispataki vendégház udvarán. Az idillikus tájképen egy fehér hajó suhan át a tengeren a háttérben, és egy kutya pihen meg a parasztház árnyékában.

Fotó: Kerekes Emőke


A Porter-re jellemző vibráló színek intenzitását most félretéve, megpróbáltuk az árnyékok és a fények kontrasztja által határolt formákat megkeresni a festményen. Ezáltal elemeztük, és kerültünk közelebb a kompozíció lényegéhez, amit mint egy kirakó, illesztgettünk és rakosgattunk, amíg végül rá nem találtunk a megfelelő harmóniára. Az alakok megtalálására törekedtünk a részletekbe nem belemenve.


A második napra megkértem a résztvevőket, hogy gyűjtsenek a környezetükben fellelhető anyagok közül olyanokat, amiket nyomhagyó eszköznek lehet használni.

Az erre alapozó második műhelyről egy következő bejegyzésben fogok írni.




Táborunk támogatói:


74 megtekintés0 hozzászólás