• Gueth Péter

Tűlevelek

Frissítve: szept 24

J. emlékére


Azt mondta apám, hogy többé ne menjek a fa közelébe. Ideges volt, kiabált, a beakadt függönyt rángatta. Ez a rángatás maradt meg a legjobban az emlékezetemben. Sok idő telt el, de ha visszagondolok, még mindig azt az alkonyatban kékesen lebegő kísértetet látom, meg az apám sötét alakját, ahogyan küzd vele, és nagyon fél.

A történet csak foszlányokban maradt meg. Mintha akkoriban ilyen foszlányokban éltünk volna. Nem volt világosság, csak ez a kékesen szétmálló félhomály, benne a fa, én, ahogy mellette állok, aztán később a nagymama, aki mellém hajol, és azt mondja: gyere.

A hangja nem volt kedves mint máskor, amikor valami finomat sütött, aztán ha meglátott elszaladni a konyha előtt kiszólt, hogy: gyere csak! és úgy hajtotta fel a tepsiről a konyharuhát, mintha valami titkot mutatna. Amikor az apám a szellemmel harcolt száraz volt a hangja. Még pontosabb, ha azt mondom: kiszáradt. Mint egy kiszáradt kút, olyan volt, sötét és poros, miközben azt mondja: gyere.

Még egyszer hozzáértem a fához. Megfogtam az egyik vékony ágat, a nagymama is megfogott engem és finoman húzni kezdett, Andriska nem szabad, gyere, mondta és úgy húzott, mintha a mélybe húzna, de én nem engedtem el, az ág megfeszült, közben az apám nekünk háttal az ablaknál, a lobogó szellemmel.

Most hozzátenném még azt is, hogy úgy kapaszkodtam abba vékony fenyőágba, mintha az életem múlna rajta, rettegve, hogy elnyel a sötét, mely a nagymamát már elnyelte, de ebben nem vagyok biztos, ez már nem látszik. Ami még látszik az, hogy megtántorodom, kicsúszik az ágvég a kezemből, és peregnek a megszáradt tűlevelek.

Végül aznap este a kút mélyén vacsoráztunk mindannyian.



Egy héttel korábban a nagyapám azt mondta, nem szabadott volna fölállítani a fát, amíg haza nem jönnek, várhattunk volna vele. Anyámról beszélt, ezt már tudom, meg még valakiről, akit ők már sose ismerhettek meg. Amikor ezt mondta, épp a konyhában ettünk, és apám már nem volt otthon, mert előző nap bement a kórházba. Ez is csak egy foszlány, és talán ennyi, de úgy emlékszem, a nagymama azt felelte, hogy: ugyan Áron, a gyerek miatt mégis kell. És nekem az az érzésem volt, és most teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor nem rólam volt szó. Pedig egyedül én voltam a gyerek. Ez volt a titkos nevem, amikor rólam beszéltek a szobában, a behajtott ajtó mögött, vagy kint a teraszon, amikor azt hitték én bent alszom ebéd után, akkor mindig én voltam a gyerek, és nem Andris, ahogy egyébként hívtak.

Homályos minden, ahogyan azok a napok is teljes egészében szürkületben teltek, és mintha arra, ami ilyen sötétben történik, csak így lehetne emlékezni, mégis, ott a konyhaasztalnál, felvillant valami. Felvillant és fénybe borította egy pillanatra a nagyapám arcát, ahogy a csirkecombot eszi, a nagymamám szürke haját, fülében az arany karikát, az asztalon a szódásszifon oldalát, és a poharakat mellette a tálcán. Egyetlen pillanat volt, és utána a félhomály még sötétebbnek hatott, mint előtte. Nem tudom, ők is látták-e. Talán nem, mert ha látták volna, nem mondja azt a nagyapám, hogy ezt a gyászos ünnepet, a rosseb megette. De én láttam, mintha egy angyal szállt volna át a konyhán, vagy még pontosabb, ha azt mondom, ott az asztal felett, fejmagasságban villant elő a semmiből, felszállt a lámpa búrájába, bevilágította, majd a dróton át felsuhant a plafonig, és ott eltűnt.

Attól a pillanattól nem voltam gyerek többé, de hogy mivé lettem, most se tudom. Talán csak valakivé, aki látta azt, amit senki más. És nekem ettől valamivel könnyebb. A többiek nem láttak semmit, talán csak az anyám, de ő miután apám hazahozta a kórházból, nem beszélt hónapokig.

Valamikor éjszaka jöttek meg, de az is lehet, hogy reggel, viszont hogy melyik napon, arra nem emlékszem. Akkor láttam először félni az apámat, ahogy a nagyapámnak mondja az ajtóban, hogy: tizenegy percig élt, de nem tudták megmenteni.

Említettem, ahogy a fenyőágba kapaszkodtam, mikor a nagymama húzott, de azt nem mondtam, hogy amikor az ág kicsúszott, valami a kezemben maradt. Már mindnyájan lent ültünk annak a kiszáradt, poros kútnak a mélyén, amikor megnéztem a tenyeremet. Két tűlevél volt benne, egy hosszabb és egy rövidebb. Tudtam, hogy én vagyok a hosszabb. Ekkor fent a magasban megvillant valami, és egy pillanatra bevilágította a mélységet.





Eredeti megjelenés

5 megtekintés0 hozzászólás