Hogyan indult a Bitter Salt Flow művészeti projektünk?

Egy évvel ezelőtt, 2025 május 28-án telefonhívást kaptunk Bukarestből. A Reuters hírügynökség számára kellett tudósítást készítenünk a parajdi sóbányáról. Akkor még senki nem tudta biztosan, menthető-e a bánya. Hetek óta érkeztek a hírek a rendkívüli esőzésekről, a megáradt Korond-patakról, a sorra kudarcot valló védekezésekről és a túlterhelt szivattyúkról. Mire a helyszínre értünk, a víz már megállíthatatlanul ömlött a föld mélyébe.

Számomra azonban ez az út egy másik történetből is érkezett.

Két hónappal korábban leestem a lépcsőn. Három csigolyám eltört, ideg- és izomsérüléseket szenvedtem. Hetekig mozdulatlanul feküdtem, később is alig tudtam felülni vagy járni. A tavaszt az ágyban töltöttem, bizonytalanságban: nem tudtam, hogyan fogok felépülni, képes leszek-e újra dolgozni, mozogni, élni úgy, mint korábban.

Amikor elindultunk Parajdra, az volt az első alkalom több mint két hónap után, hogy autóba ültem. A negyven kilométer végtelen hosszúnak tűnt. Az ülőidegeim sérültek meg leginkább, minden perc fájdalommal telt. Közben ott volt bennünk a szakmai felelősség is: gyorsan és pontosan kellett dolgoznunk egy olyan helyzetben, amely óráról órára változott. De amikor odaértünk, a saját fájdalmam hirtelen háttérbe szorult.

A helyiek többsége mélységes szomrűságban volt. Kevesen vállalták a nyilvános megszólalást, sokan csak kamerán kívül beszéltek. Érezhető volt a félelem és a bizonytalanság, az a mélyen gyökerező reflex is, hogy az emberek nem merik nyilvánosan kimondani, amit valójában gondolnak. Sokan még reménykedtek abban, hogy legalább az utolsó tárna megmenthető lesz.

Az erdő széléről néhány méterre láttuk, ahogy a víz hatalmas robajjal zúdul be a több száz méter mély tárnákba. A hangját soha nem fogom elfelejteni. Ahogy visszhangzott a mélyben, ahogy a föld gyomra lassan megtelt vízzel. Olyan érzés volt, mintha évszázadok emlékezete süllyedne el a szemünk előtt. És mégsem azt éreztem, hogy a természet rombol. Sokkal inkább azt, hogy emberi felelőtlenség következményeit látjuk. Hogy ez a tragédia talán megelőzhető lett volna.

Másnapra hivatalossá vált: a bánya elveszett.

A tragédia azonban nem állt meg Parajdnál. A bányából kioldódott hatalmas mennyiségű és töménységű sóoldat, melyet  az édesvíz kioldott a tárnákban a Korond-patakkal a Kis-Küküllőbe jutott. Tömeges halpusztulás következett be, és a folyó mentén több mint negyvenezer ember maradt ivóvíz nélkül hónapokra, köztük mi is. Az iskolák online oktatásra álltak át, palackozott vizet osztottak, és a nyár, majd az ősz is a vízhiány körül szerveződött.

A bánya tragédiája dominóként indított el újabb katasztrófákat.

Az eseményeket hónapokon keresztül követtük: falugyűléseken, tüntetéseken, sajtótájékoztatókon, gátépítéseknél, jártuk a falvakat. A közösségeken végigsöpört a gyász szinte minden ismert szakasza: a tagadás, a harag, a reménykedés, majd a veszteség lassú elfogadása. És közben bennem is elindult egy másik gyászfolyamat. Megtapasztaltam, milyen könnyen megfeledkezünk a vízről. A tiszta ivóvízről, az élővilágról, a talajról, amelyből az életünk fakad. A tüntetéseken ott voltak ugyan a „tiszta vizet” követelő táblák, de végül minden újra a bánya körül forgott. Ez érthető volt. Emberek veszítették el a munkájukat, az életük alapját, sokak számára a bánya nemcsak munkahely, hanem identitás és családi örökség volt. De közben fájdalmas volt látni, hogy milyen keveset beszélünk magáról a folyóról.

A Kis-Küküllő minden települést összeköt. Úgy fut végig a falvainkon, mint egy közös ér. Mégis gyakran csak azt a szakaszt látjuk belőle, amely mellett élünk. Mintha nem értenénk, hogy ami a folyó egyik pontján történik, az mindannyiunkkal történik.

Magam sem jártam korábban igazán a Küküllő partján a saját és a szomszédos falukon kívűl, sem Parajdon, sem Sóváradon, sem Makkfalván.

A projektünk során kezdtem igazán rácsodálkozni, milyen gyönyörű tájak és szakaszok húzódnak végig ezen a vidéken.

 A négy évszak alatt folyamatosan forgattunk és fényképeztünk, és azokkal az emberekkel, akikkel beszélgettünk, interjúkat készítettünk, szinte mindenkinek személyes emlékei kapcsolódtak a folyóhoz: gyerekkori fürdések, szőnyegmosások, horgászatok, nyári délutánok, vakációk.

Ezek az emlékek ugyanúgy részei ennek a tájnak, mint maga a sóbánya. És talán éppen ezért fontos emlékeznünk mindkettőre, a folyóra és a bányára is, hogy megőrizhessük azt, ami még megmenthető, és továbbadhassuk az emlékeiket is az elkövetkező generációknak.

A pszichológia szerint a gyász különböző szakaszokon halad át: tagadás, düh, alkudozás, szomorúság, majd lassú elfogadás követi egymást. Az elmúlt egy évben ezt nemcsak embereken, hanem egész közösségeken láttam végig.

És saját magamon is.

Most, egy évvel később, még mindig kezelésekre járok. A bánya pedig továbbra is ott áll tele sós vízzel, mint egy ökológiai időzített bomba.

Talán ezért éreztük úgy már hazafelé az autóban, hogy ezt nem lehet egyszerű tudósításként lezárni. Hogy ebből képeknek, filmnek, beszélgetéseknek, workshopoknak és kiállításoknak kell születniük. Nem azért, hogy ítélkezzünk, hanem hogy emlékezzünk. És hogy talán egyszer megtanuljunk másként jelen lenni ebben a tájban.

Nem uralkodni a tájon, hanem felelősséget vállalni érte.

Mert egymástól függünk.

A víztől. A földtől. A folyótól.

És egymástól is.

Ezekből az érzésekből és gondolatokból született meg a Bitter Salt Flow című művészeti projektünk, amelyhez időközben sikerült elnyernünk a TIDAL ArtS támogatását is.

A TIDAL ArtS egy Horizon Europe által finanszírozott Mission Ocean projekt, amelynek célja, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket és a természetet, miközben válaszokat keres az óceánokat és belvizeket érintő környezeti kihívásokra. A projekt a művészet és a tudomány összekapcsolásával arra ösztönzi a társadalmat, hogy aktívan tegyen a vízi ökoszisztémák megőrzéséért és helyreállításáért. Tudósok, művészek, kulturális intézmények és civil szervezetek együttműködésén keresztül a helyi közösségek is bekapcsolódhatnak a vízpartok revitalizálásába, és a közös gondolkodásba.