Manapság, ha a természetben járunk, alig találni olyan helyet, amelyik ne viselné magán a civilizáció nyomait. Nem tudom, más hogyan ítél erről, de a távvezeték, az óriásplakát, az autópálya, és sorolhatnám; számomra egyáltalán nem erősíti a táj romantikus képét. Mintha önmagunkat száműznénk a paradicsomból, a harmónia minimum száz éve véget ért, a természettel való egység generációkkal ezelőtt felszámolódott, és a helyén a tájjal kapcsolatos lelkifurdalás maradt. Nehéz a természetet az ipari átalakítás után teremtett világként látni, azt mondani róla, amit az írás: „látta, hogy minden, amit alkotott, jó”.
Sőt, a lelkifurdalással együtt annak a lehetősége is bizonytalanná vált, hogy valaki keze nyomaként lássunk a természetre. Mert hát egyre inkább a magunk keze alakítja. S ezzel a végéhez ért a világ egy hosszadalmas elbeszélése: a metafizikai szemlélet. Úgy száz éve már ’csakazért is’ felhanggal, ritkaságszámban bukkan fel ez az igény a gondolkodók és a művészek körében. Marad a fizika, ami önmagában is gyönyörű persze, de a másik fele, a túllépés természetessége, a természet spirituális olvasata csupán vágyként vagy a veszteség maradványaként mutatkozik.
Nagyot sóhajtunk, hogy akkor ez így. Tudatosítjuk, hogy ha a természet nem látszódik többé a szép teremtés munkájának, hát akkor az ember sem. Tudomásul vesszük, hogy az embert is másként kell értenünk. A sóhajtozásaink természetét meg ki tudja, hogyan is nevezhetnénk: teszem azt, spirituálisnak? Nagy levegővel tervezünk, vágyakozunk, fájlalunk, aggódunk és reménykedünk. Éppen ennek a sóhajnak a természetével foglalatoskodik már jóideje Koronczi Endre is, sőt nem ódzkodik feltenni a metafizikára vonatkozó kérdéseket, amelyek a lélek és a természet összefüggéseit kutatják. Aki most Budapesten a Godot Intézetben jár, ennek az évtizedek óta tartó vizsgálódásnak az eredményeit láthatja. A táj, a lélek, az organizmus természete áll a koncepció középpontjában. Koronczi munkái olyan alapvető tapasztalatokat tudatosítanak, mint a lélegzet, a sóhaj, a felhőket elsodró szél, a tájon átvonuló köd, a föld geotermikus működése, a levegő megtartó ereje. Ami összeköti őket, az egyfelől fizikai jelenség, másfelől a rá épülő metaforák, amelyek tudatosan vagy tudat alatt, de beépülnek a beszédünkbe, mint a lélegzet és a lélek, a szél és megtisztulás, a támasz és a lelki erő összefüggései.
Kezdődik a kirándulószezon, a KopiaKollektiva is szabadba tervezett tavaszi-nyári programokra készül, s ezek legtöbbje éppen a természethez való viszonyunk feldolgozását állítja majd középpontba. Aki teheti, ráhangolódásként látogassa meg Koronczi Endre Kérem, sóhajtson, Széchenyi Úr! című kiállítását, vagy csak nézze a Kozmikus lehelet című videót!