A járdán lépkedek. Megyek hátra a kertbe, de ezt úgy mondják mifelénk, hogy felmegyek a kertbe. Felmegyek, pedig a kert lejjebb van, mint a házunk. Ha kimegyek a végébe nem látszik a kerítés, nem látszik a nagy kapu, csak a hátsó terasz ajtó, de csak félig. A kert lejt. Mégis, mifelénk a kert mindig felfelé van. Azért felfelé, mert onnan jön az élet. A gyümölcsfáktól kezdődik, a két görbe francia barack között kell átmenni az ösvényen, aztán elkanyarodni a cseresznye mellett, ahol a veteményesek kezdődnek. A nagyapám régen itt egy fólia sátrat épített. Tavasszal retek és saláta, majd paprika, paradicsom és uborka nőtt benne. Dőlt belőle a meleg.
Ha nem a barackfák között megyek, akkor nem jutok a kertbe. Akkor csak hátra megyek. Hátul nincs semmi, csak lomok. Korható deszkák, kidobott régi ajtók és ablakok keretei, téglarakás, egy kupac törött tetőcserép a leszakadt kerítés és nagyapám fóliasátrának maradványai. A megmaradt fólia rongyos vitorlaként feszül a műanyag csővázon. Minden a nézőponton múlik.
Tegnap vendég érkezett. Kora este, alkonyat előtt, mint egy átutazó, aki csak szállást kér. Nem is csöngetett, simán kinyitotta a kaput és bejött. Nem szólt, csak tekergett, bolyongott az udvarban, fel-alá a járdán, mintha keresne valamit. Aztán odaugrott és rángatni kezdte a teraszon a napernyőt, gyorsan odaléptem és kivettem a kezéből, de erre felrúgta az egyik műanyagszéket, aztán hátra ment. A teraszról figyeltem. Láttam, mozogni kezdenek a fák lombjai, a szőlőlugasról felfelé meredező szárak kapálózni kezdenek a szélben. Az ég lassan besötétedik. A kertet keresi, de nem leli a bejáratot. Hallom, ahogy a fóliasátor körül ólálkodik. Tépni kezdi. Kihúzza a földből az egyik műanyag tartórúd végét. Reccsen valami.
Talán az egyik gyümölcsfa. Nincs meg a bejártat, a sötétben nem találja az ösvényt. Egyre dühösebb, mint egy állat. Nem megyek utána, úgyse lehet vele szót érteni. Apró ágakat, leveleket, tépked, rángatja a szőlőlugas oszlopait. Egy cserépdarabbal töri a régi ablakkeretekben az üveget. Tudtam, jobb ilyenkor békén hagyni. A kertet úgyse leli meg. Eltelt az éjszaka.
Fotó: Lukács Orsi
Most megyek hátra, megnézem, mit lett. A járdát falevelek, letört ágak borítják be. Mint egy félbehagyott kirakós darabjai. Hátul a fóliasátorból kiszakadt egy lepedőnyi darab és eltört az egyik műanyagrúd. Mindegy. Úgy sincs már alávetve semmi. Hozom a seprűt és a gereblyét, eltakarítom a vihar maradványait. A gyümölcsfákban nem esett kár. Valami más reccsenthetett. A leszakadt, sáros fóliát összegyűröm, a szürke tartórudat rövidebb darabokra töröm. Annyira kiszívta már a nap, hogy szinte alig kell erőltetni, magától elpattan. Az egészet előre viszem és a kerítés mellett álló szelektívbe dobom. Aztán kezet mosok és iszom egy kávét. Már délelőtt van, itt az idő. Bezárom az ajtót, a kulcsokat elteszem. Majd fogom a kis kapámat és a barackfák közötti ösvényen elindulok felfelé a kertbe.