Kopia Vitrina – 2021 október 30
Amikor 2021 elején elkezdtük a falukiállításokat tervezni, akkor egyértelműen abból a saját bőrünkön is megtapasztalt kulturális igényből és hiányból kiindulva fogalmaztuk meg ezek szükségességét, amelyek körbevettek minket a mindennapokban.
Pár éve egy kicsike erdélyi faluban lakom, de ezelőtt világéletemben városon éltem. Laktam Székelykeresztúron kisgyermekként, majd az egész kamasz-, ifjú, és fiatal felnőtt életemet Budapesten töltöttem, majd a Krisztusi kor betöltése után Kolozsváron, Bukarestben is éltem. A kultúra „fogyasztása” volt számomra a legfontosabb lelki, és szellemi igény ezekben az években is, más-más lendülettel, érdeklődéssel az éppen megélt koromnak megfelelően. Aztán magam is művészeti egyetemen kezdtem el tanulni, ott találtam rá a hivatásomra, a fotográfiára.
Fotó: Kiss Ádám
Ha megkérdezik mivel foglalkozom, a válasz: Fotográfus vagyok. – Fotós? – Nem, fotográfus. Itt általában meg is akad a további beszélgetés a témáról, az igazításra nincs további kérdés, pedig nem „kekeckedésből” mondom a fotográfus szót, hanem mert mást jelöl.
A fotós mifelénk a fényképész lehetne, ami csodálatos dolog lenne, ha régi mesterségbeli tudás, és alázat is társulna hozzá, de a fotós errefelé általában azt a személyt jelöli, aki igazából a rendezvényfotós, aki különböző eseményeket örökít meg, ahol a kivel, mikor, hol, mi történik elvek alapján rögzít, és lehetőleg minél gyorsabban továbbítja a kész munkát a „kliensnek”. Tehát a fotográfia alkalmazott részéhez tartozó szakember, aki valamilyen megrendelésre dolgozik.
A fotográfus alkotó, a megrendelő ő maga, belső igényeknek „dolgozik”, emellett magas mesterségbeli tudással is rendelkezik (nemcsak „művészkedik”). Általában kiállításokon, fotókönyvekben, valamilyen művészeti közegben is megjelennek a munkái, aki ilyen értelemben a fotóművész is lehetne, de manapság a művész szó nagyon elferdített lett. Mindemelett képes az alkalmazott fotográfia szakmai kihívásainak is megfelelni, de most maradjuk annál, hogy csak autonóm anyagokat hoz létre.
Tehát más a cél. Az egyiknél külső igényeknek (alkalmazott), a másiknál belső igényeknek (autonóm) kell megfelelnie.
Mindezt azért is fontos felhozni, mert a következő lépések, kérdések innen indulnak:
- Mi az, hogy (kortárs) fotókiállítás?
- Kell ez nekünk?
- Milyen képek szoktak ott lenni?
- Mik a témák? És miért azok?
A kortárs fotográfia voltaképpen egy gyűjtőfogalom, éppen ezért ez a téma több előadásnyi időt igényelne, de annyit elmondhatok, hogy egy rendkívül gazdag, szerteágazó és izgalmas vizuális jelenség, csak mifelénk ez még nem téma. A „végekre” az ilyen urbánusnak hitt úri passzió nem jut el, de tapasztalatból mondom, hogy még az erdélyi városok kiállítótereiben is igen ritkán van jelen. Persze mondhatnánk, hogy ez minket nem zavar, falun nincs szükségünk ilyesmire, megvan a magunk baja. Igen, ha nem tudjuk, hogy mi hiányozhat, az nem is fog hiányozni, de a mi esetünkben nem, mert mi már tudjuk, hogy mi hiányzik nekünk, ezért is érzünk felelősséget az iránt, hogy ezt a tudást olyanokkal is megosszuk, akik kívül esnek a kultúra látószögén. Esélyt és lehetőséget szeretnénk adni arra, hogy egy helyben megrendezett szabadtéri kortárs fotókiállítás megtekintése után dönthessenek arról, hogy kell-e ez nekik, a nézőknek, vagy sem. Mert itt erről is van szó, A Néző „kineveléséről” is, a képekről való párbeszédekről, általuk a világról, magunkról alkotott nézeteinkről.
Milyen képeket is láthattunk most a székelyvéckei kortárs fotókiállításon?
Előszőr is szabad téren, a kisboltnál installálva (kiállítva) lehetett megtekinteni őket. Fontos szempontnak tartjuk, hogy ne egy hermetikusan elzárt térben rendezzük ezeket a kiállításokat, hanem kint a szabadban, egy frekventált helyen. Így mindig szem előtt „lógnak” a képek, hogy akkor is hathassanak, amikor nem tudatosan nézzük őket. Az internet, és okos eszközeink által nap, mint nap több száz képet fogyasztunk nem tudatosan, mégis hatnak. Hatnak hirdetésként, vagy hírként, hatnak a közösségi oldalakon a közösségeink tagjairól információkkal. Így hiszünk abban, hogy ugyanígy hatnak ezek a kiállított képek is ügyes bajos ügyeink intézése, bevásárlás közben is.
Fotó: Piti Marcell
6 különböző, határon innen, és túlról alkotók fotográfiái voltak láthatók, két fajta tematika köré csoportosítva:
A kisboltnál olyan fotográfiák jelentek meg, amik egy dokumentaristább, azaz a valóságból kiinduló irányt képviselnek.
Fotó: Piti Marcell
Itt a képek témája a magyarországi, illetve az erdélyi vidék, az ember és táj, az önfenntartó élet, és a hagyományos paraszti, földműves kultúra mai változatainak bemutatása, egy személyes, alkotói szűrőn keresztül.
Fotó: Kerekes Emőke
A volt Csarnok épületénél egy másik, egy kísérletezőbb, elvontabb, absztraktabb fotográfiai irány volt látható. Az itt bemutatott alkotóknál leginkább a kép volt maga a téma, a vizsgálat tárgya. Ennél a válogatásnál leginkább valamilyen társművészetekben alkotó alkotók fotográfiái jutnak szerephez, így a képet, ez esetben a fotográfiát valamilyen más, művészeti kontextusból kiindulva jelenítik meg.
Fotó: Lukács Orsolya
Fotó: Szekeres Ilma
Fotó: Gueth Péter
A kiállítók:
Gueth Péter (HU), Kerekes Emőke (RO), Kiss Ádám (HU), Lukács Orsolya (USA), Piti Marcell (HU), Szekeres Ilma (RO)
Mivel a kiállítás tervezett időszakába „beleszólt” a Covid negyedik hulláma, és az újabb szigorítások, iskolabezárások, hivatalosan meghirdetett megnyitót nem tartottunk, csak online, és a helyiek, akik a boltba igyekeztek nézték meg közben, hogy mire készülünk.
Vida Gábor író és szellemi partnerünk vállalta a „megnyitással” egyben tartott közös képfelrakást, Balla Zoltán egyesületi alelnökkel és operatőrrel együtt, aki még az állandó filmes szemünk is. Így hármasban, családiasan, a helyiekkel kommunikálva szépen megnyitottunk:
Végül, de nem utolsósorban: voltak-e visszajelzések? Lett-e utóélete ennek a kiállításnak?
Folyamatosan, mind a helyiektől, mind azoktól, akik online követték az eseményeket.
Mivel most már két pályázati támogatás segítségével tudtuk ezt a kiállítást létrehozni, lehetőségünk volt olyan anyagra nyomtattatni, ami bírja az időjárást, szelet, esőt, napot, nem úgy, mint a papír, plusz most különböző méretű kópiákat is ki tudtunk állítani. Ezáltal sokkal igényesebb installálást tudtunk kivitelezni, változatos kurátori szerkesztéssel.
Hogy meddig tart egy ilyen kiállítás, az változó. Van, ahol egy napig, például a nyári táborunk záróeseményénél Kőrispatakon, de általában minimum két hétig kinthagyjuk a képeket. Ezt főleg azok felé fontos kommunikálni egyértelműen, akik máshonnan jönnének megtekinteni, de ha a helyiek kérik, akár ott is hagyjuk addig, amíg meg nem unják, vagy nem visszük máshová. Itt is így történt. A kiállítás leszedésekor a bolt tulajdonos kérte, hogy nem maradhatna a 3 nagy kép? Tetszett neki, úgyhogy maradtak, így aki arra jár, ne lepődjön meg :) Ezt sikerélménynek könyveljük el. De van még egy fontos siker.
Fotó: Ferencz Anita
Amit még nagyon szerettem volna idén elérni, ha a helyi iskolás gyerekeknek tarthattunk volna egy interaktív tárlatvezetést, de ehhez várni kellett, ezért addig kint maradtak végül a képek, míg az átoltottság nem érte el azt a szintet, hogy a helyi iskola is megnyithasson újra.
Akkor az iskolaigazgatónő rendkívül segítő személyében, akit felkerestem az ötlettel, a helyi óvodásoktól, egészen az 1-8 osztályig ott tanuló gyerekekig sikerült mindenkit bevonni egy tárlatvezetésre. Csodálatos élmény volt beszélgetni, együtt gondolkodni a képekről a helyi gyerekekkel. Meglátásaik igazán inspirálóak voltak. Ennek mindenképpen kell legyen valamilyen jövőbeli folytatása.
Abban is maradtunk a helyi tanítókkal, hogy lenne igény egy fotografálásra, vizuális nevelésre épülő alkotókörre, úgyhogy remélem, ezt sikerül majd elindítani januártól.
Köszönet a kiállítóknak, Balla Zoltánnak, Vida Gábornak, Ferencz Anitának, a székelyvéckei bolttulajdonosoknak, a polgármester úrnak, az iskolaigazgatónőnek és kollegáinak, és mindenkinek, akik értékelik a kezdeményezéseinket.
Köszönet támogatóinknak:
