Volt egyszer egy ismeretlen, sudár fa.
Évtizedeken át nőtt magasra
és nyújtózott a nap felé.
Az erdő szövevénye körülölelte,
mint egy csodálatos háló-buborék.
Lélegezve és leheletet továbbadva.
Egy nap hirtelen villám csapott le.
Füst és tűz mindenütt.
A nyári melegben kiszáradt fű égni kezdett és szinte az egész aljnövényzetnek nyoma veszett. Hamuvá porladt vadvirág, vessző, bokor.
A fa belső rétegein keresztül szöktek fel a lángok.
Még mindig magasan állt. Várt.
Pár nappal később egy vándor meglátogatta az erdő szentélyét.
Felvett néhány megégett gallyat és hazavitte.
A fa néhány darabja így egy új otthonra lelt.
A vándor skiccelni kezdett egy papíron. Ahogy hozzáérintette a fából lett szenet a laphoz, gyönyörű fekete nyomok jelentek meg rajta.
Káprázatos volt, mintha csak rajzolásra termettek volna a fa megégett gallyai.
A sudár fa szelleme így maradt fenn,
Lélegezve és leheletet továbbadva.
/- kortárs magyar fotó, rajz, nyomhagyás/