• Kerekes Emőke

Epilógus a manzárdban

Frissítve: 2021. szept. 24.

Hazaérve rángattuk a hólével felszívott rongyszőnyeget. Jákob lajtorjája, gondoltam, mikor a manzárdunkba vezető létra aljáról felnéztem. Nem olyan régen még hiu volt, padlás, ahol töröbúzát szárított mama, a maga főzte mosószappanjaival. Korom, szóda és zsírszag lebegett súlyosan a száraz melegben. Éjjelente egy-egy egér görgette a csöveket kopogva, ahogy rágta a magszemeket.


Otthon.

Felcibáltuk a vaskos, hosszú métereket, csíkosra hálózva vele a teret, bútorokon át kanyargattuk, hogy kiszáradjanak. Szép kép, gondoltam, majd elengedtem. Nem kell mindent rögzíteni. Nem illene az anyagba. Begyújtottunk.

A tűz ropogását hallgatva, lassan kiengedtem. Kinyitottam a jegyzetemet: bárányos, pipa. Lapoztam. Teleírt oldalak a következő fázisokra. Anya. Vele már lehet, ő már érti: koncepció van.

Ki kell mennünk a mezőre míg nem olvad el a hó, már vizes. Tavasszal kinéztem a helyet, majd oda állsz, és majd mondom, hogy mit ne csinálj. Gyors leszek, minden a fejemben van, a szívem meg odaérkezik majd, amikor kell.


Anyám ott állt a hántolt kerítésoszlopok között, mint egy golgotai díszletben, és mosolygott. Várta, hogy rátegyem a keresztet: lefotografáljam, rögzítsem. Az oszlopok ismétlődő ritmusa a térben. Szinte mind fekete, kivéve egyet. Arra már nem jutott idő.

A nyers hántolással maradt cölöp kopjafaként emlékeztetett a történtekre. Valaki végleg elment. Anyu ne mosolyogj, ez most komoly portré lesz. Itt most nem te leszel a lényeg. Csak képviselsz. Jelenítesz. A történeteket. A családunk kálváriáját. Meg ilyenek.

Csak nézz el a távolba. Zavarban van. Anya mosolyog a szemed, nem jó. K-o-n-c-e-p-c-i-ó. Megint érik a hiszti. Közeledik a gerincemen. Nem fog összejönni. Vizesedik a hó. Kínlódom, te meg! Mindig ez az örök optimizmus, csicsergés...Anyu, itt szenvedés van!


“Anyám ott állt a hántolt kerítésoszlopok között, mint egy golgotai díszletben, és mosolygott. Várta, hogy rátegyem a keresztet: lefotografáljam, rögzítsem.”

Aztán történt valami.

Fázom, mondja.

Miért nem öltöztél fel rendesen?

Azt mondtad, hogy gyors leszel.

Jó, bírd még egy kicsit, nem jó még.

Összeszorítja a száját, fejére tekeri a sálját, de a hólé hárászkendőként csorog vékony kabátja vállain. Teljesen átázik.

Fázom. Sokáig tart még?

Jaj, anyuka bírd ki még egy kicsit, most kezd jó lenni. Kezd hiteles lenni, mindjárt itt a kép. Didereg. Moccanni se mer. Tekintete a távolban. Megfeszül a teste. És exponálás.

Minden egyben van. Megint itt a „vad”, és könyörtelenül lecsapok a trófeámra. Exponálás. Nem szólok, csak nyomom, nehogy elillanjon bármi, ami itt most jelen van. Pedig már nem is szabadna. Póztalanra fagyott. Gyorsan még kicsit jobbra lépve, kicsit alulról, kicsit még balról is nézem, jó, most jó, ez az, meg ne mozdulj, ne nézz rám, csak el. Hova? Csak messze el! Kicsit vissza felém! Ne beszélj! Ééés, megvan! Meg van a kép anyuka! A szenvedés! – na most szólalna meg Sontag is, de nem hagyom.

Jól van, aztán máskor ilyen hidegbe ne rángass.

De ez volt végül a jó anyuka! Ha felöltözöl nem lenne meg a kép, érted? Megmentettél!

Meg.

2 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése