• Kerekes Emőke

Hello, itt vagyunk!

Frissítve: 2021. szept. 24.



Ígértem egy második beszámolót is az első múzeumpedagógiai jellegű foglalkozásunkról, melyet július 14-én tartottunk Havadtőn a Tájházban.


Elsődleges célunk az élő emlékezet, élő múzeum, élő gyűjtemény élményének bemutatása volt. Sokszor, sokféle diskurzusban hangzik el az a bírálat a mindenkori ifjúságról, hogy ők leginkább a saját világukba zárózva élnek és nem törődnek a tradíciókkal, a felmenőik hagyatékával, legyen az szellemi vagy anyagi természetű. Ezzel az általánosítással sose értettem egyet.



Ki mint vet, úgy arat – tartja a mondás, és ez igaz az elődeink ránk hagyományozott pozitív és negatív előítéleteire is. Ha a szüleink, nagyszüleink nem mesélnek a régi dolgokról, akkor felmerülhet, hogy talán nekik se igazán fontos, ami hajdanán történt. Az érdeklődés és az érdeklődés felkeltése szorosan összetartozik.



Tapasztalatom szerint a mai fiatalok éppen annyira nyitottak, mint régen, csak meg kell találjuk velük a közös hangot, amihez némi rugalmasság és bölcsesség szükséges, illetve az esetlegességeink, tökéletlenségeink felvállalása. Hogy arról is merjünk beszélni, amit nem tartunk szép történetnek, amit esetleg kudarcnak érzünk és szégyellünk. Az őszinteség áthidalja az évszázados távlatokat is.

De milyen eszköz segíthet bennünket a közelítésben? Például a tárgyi bizonyítékok, mint egy fénykép.


A fénykép, mint bizonyíték, hogy aki rajta látszik, ő élő ember volt egykor. Ha kezünkbe veszünk egy régi fotogárfiát, egy portrét, önkéntelenül felmerül bennünk ez a gondolat és ez a felismerés, egyszerre megnyugtató és szorongató, hiszen akiről a kép készült nem csak élt, de már meghalt. Talán ez a fénykép legfőbb mágiája.


Ezen az ifjúsági foglalkozáson az emlékezés és történetmesélés kapcsán a régi családi fényképekkel foglalkoztunk. Egyfajta oknyomozásra indultunk családtagok, ismert és ismeretlen emberek ránk hagyott élettörténeteiben.


A foglalkozást megelőzően a résztvevőktől azt kértünk, hogy hozzanak magukkal minimum egy darab fekete-fehér fényképet a családi albumból, illetve egy érdekes családi történetet, ha van - de ha nincs az sem probléma, mert a történetek hiányával is lehet dolgozni.



A résztvevők között volt, aki egy olyan családi történetet mesélt el az 1900-as évek elejéről, mely felért egy nívósabb szerelmi thrillerrel. Egy dédapáról hallottunk, aki belekeveredett egy gyilkosságba, majd menekülnie kellett a megtorlás elől egyenesen Amerikába. Ott inasnak állt egy szászrégeni származású családnál, de itt újabb veszélyes kalandba keveredett: beleszeretett egy ház tíz évvel idősebb asszonyába. Érzései viszonzásra találtak, viszonyuk lett, így előbb-utóbb útba lett a férj. Míg a szerelmespár terveket szövögetett arról, hogy hogyan szabadulhatnának meg a felszarvazott férfitől, az közben rájött a viszonyra, és bánatában felakasztotta magát.

A pár boldogan élt pár évtizedig, mígnem az asszony elérkezett a végső búcsúhoz az élettől és szerelmétől. Mielőtt meghalt volt egy kívánsága: szerelme térjen vissza Erdélybe, és keressen egy tisztességes baptista fiatal lányt, vegye feleségül és alapítson családot, mely nekik nem adatott meg a nő meddősége miatt. A férfi így is tett. Hazatért, letelepedett, és elvett egy fiatal bözödi lányt, hét gyermekük született, akik közül öt maradt életben, akik közül az egyik leszármazottja a történet mesélője, Erika.



Ugye milyen kalandos história? Erika a meséléshez hozott két régi, eredeti állapotában megőrzött fényképet: egy portrét egy kackiás bajszú, eleven tekintetű fiatalemberről (ő volt a kalandos életű dédapa) és egy fényképet a nagyszüleiről.




Erika elmondása szerint, ezt a történetet egyáltalán nem ismerné, ha a múzeumi foglalkozásra készülve, nem kezdett volna el kérdezősködni, kutakodni a még élő felmenőinél a családi fényképek által ábrázolt személyekről, családi legendáriumokról.

Ez a konklúzió nagyon fontos, hisz az volt az egyik célunk, hogy a fényképek által elindítsunk egy párbeszédet, közelítést a generációk között. A másik pedig, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy milyen fontosak a gyökereink, melyekről, ha tudunk, ha nem, az identitásunk részei, és befolyásolják életünket. Fontos tudnunk, hogy honnan jöttünk.


Nem utolsó sorban az ilyen foglalkozások lehetőséget teremtenek arra is, hogy olyan dolgokról beszéljünk, melyekről felénk „nem szokás”. A társadalmi különbségekről, a tabukról, például az orosz katonák által elkövetett erőszakokból született gyermekekről, a bitangokról - ezt a szót nem is ismerték, pedig anno hány anya és gyermeke sorsa pecsételődött meg általa, mennyi pusmogás, szégyen járt ezzel.

Továbbá, hogy elgondolkodjunk a régiek életén, cselekedetein, értékrendszerein, hogy kapcsolódni tudjunk hozzájuk, kérdéseket tegyünk fel és felvállaljuk az esetlegesen nem kívánatos részleteket is. Hiszen az igaz történetek hozzá közelebb a generációkat. Az oly gyakran hangoztatott „csak a szépről, csak a jóról szabad beszélni” elve kontraproduktív, nincs benne őszinteség, nincs benne tanítás és így nem lehet benne tanulság, vagyis kapaszkodó, útmutató sem a fiataloknak az élethez. Helyes, ha látjuk, hogy a régiek sem voltak különbek, nekik is akadtak meredek, meghökkentő, sőt akár botrányos történeteik.

Az ilyen megismerések és felimerések nagyon fontosak, mert ezáltal elevenné válik a kapcsolat a ma élők és a régiek között. Emlékezünk rájuk és így bennünk, általunk tovább élnek ők is.



A dédapámról mindig csak azt mondák, hogy „jó ember volt”. Ez a rövid mondat olyan, mint egy túlretusált kép, mely inkább elrejt, semmint megmutat. Korábban szinte semmit nem tudtam róla. Hogy mi volt a kedvenc nótája, mi volt a kedvenc étele ennek a jó embernek? Hogy hogyan szeretett? Annyit tudtam csak, hogy leélte az életét, le kellett vágni a lábát, mert rálépett a tehén és elüszkösödött. Egy másik verzió szerint érszűkülete volt, sírköveket faragott, és citerázott, de az is lehet, hogy ez utóbbi emlékek a nagyapámról szólnak, mert hogy ugye ő is csak egy „jó ember volt”.

És itt jön be egy másik szál, amit a foglalkozáson is behoztunk, amikor a Tájház fényképgyűjteményéből választottunk ki képeket, hogy azok alapján alkossunk egy fiktív történetet úgy, hogy hihető legyen.


Két csoportra osztottuk a résztvevőket. A feladat az volt, hogy az egyik csoport az Erika családi történetével dolgozzon tovább, kiegészítve azt néhány elképzelt eseménnyel, míg a másik csoport a Tájház gyűjteményből válogatott fényképekkel dolgozik oly módon, hogy az ismeretlen emberekről készült felvételekből állítsanak össze egy hitelesnek ható történetet, melyet a helyszínen készített saját fényképekkel is kiegészítenek.

(Ilyen volt az első Kópiás múzeumpedagógiai-módszertani ifjúsági foglalkozás a havadtői Tájházban... Nem kerülgettük a forró kását.)

Megtanultuk, hogy az idők során lehet, hogy a ruhák, fizurák, testtartások, lakberendezések, és fototechnikák is változtak, de a képeken megörökített idő jól látható és értékes üzenettel szól a jelenhez és a jövőhöz is.

Bíztattuk a résztvevőket, hogy kérdezzenek, kutassanak, gyűjtsenek bátran, bírják szóra a még élő felmenőiket, nézzenek közösen fényképeket, hogy kapcsolódni tudjanak egymáshoz, és bátran keressék az „igaz történeteket”, akár egy komplett szerelmi thrillert is a dédszülőkről.

A foglalkozás és különösen a kiadott feladatok során górcső alá vettük az igaz-hamis morális dilemmákat is, hisz a fényképezés egyik legnagyobb kérdése a kezdetektől fogva éppen az, hogy azt bizonyítja, ami megtörtént. Dokumentálja a valóságot. Hiszem, ha látom - szoktuk mondani. De mi van akkor, ha van egy régi fényképünk, de nem ismerjük a hozzá kapcsolódó történetet? A fantázia vajon milyen elképzelt valóságot álmodik köré?



A folytatás következik ősszel, a régi falusi házakban oly gyakori hímzett falvédőkkel, de addig is, a KopiaKollektiva augusztusi táborának műhelyeiben a fenti témákat még szélesebben és mélyebben tárjuk fel.


Köszönet Donáth Istvánnak a lehetőséget, hogy használhattuk a múzeum gyűjteményét! A résztvevőknek a lelkes, és kitartó közös munkát! És nem utolsó sorban köszönjük Ferencz Anitának a sok segítséget!


Támogatónk a Communitas Alapítvány:









257 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése