A koncepció.
Avedon felhő bárányai, az a szórt fény, melyet annyira szeretett alkalmazni Amerika nyugati partjain készített portréin. Ez a fajta fény, a bárányos, nálunk ritka nyáj. Pedig errefelé az ős prériken járva csupa esztena, juhász, tanmese és ősellenség várás a sztori, de a jó, ideális szórt fényre várni kell, ahogyan arra is, ami a fátyolosan felhős ég alatt megtörténik. Itt már tervezni kell.
Lehetőleg jó előre. Helyszínelni, visszajárni, kivárni akár az évszakot is. Hajnalban lesni az ablakot, jegyzetelni, figyelni a meteorológiai jelzéseket, és idegeskedni, mert nem elég, hogy szórt fény, de fehér táj is a koncepció.
Ió, ció, ráció, kell az a kép, ami a fejemben van.
Jegyzet: a koncepció erőszakossá tesz.
Meg kell várnom a telet. Essen a hó, jó sok, legyen dombos a táj, épület nélkül, és a juhászkutyák ne zavarjanak, egyáltalán senki ne zavarjon, fókuszálnom kell. De kéne segítség, juhászkutyák, egyedül egy nő a pusztában, a szőnyeget is húzni kell, kitudja. Mindezt állványról. Egyáltalán minek a szőnyeg?
Belenézek a jegyzetembe. A gyerekkor miatt. A nagymama negyven kilós feltekert rongyszőnyege, az utolsó szövés, letűnt korszak, hagyomány, élet, veszteség, Kányádi, leteríteni a hóba – olvasom.
Nem hull a hó hetekig. Sehol egy felhő. Szikrázó kék ég, kemény fény, hideg, sáros domboldalak. Egyre idegesebb vagyok. Bakancs helyett gumicsizma. Nincs idő, kiállításra kell. Szórt fény, fehér táj, nyáj, juhász, szőnyeg, gyerekkor...Koncepció. Ió, ció, ráció.
“Belenézek a jegyzetembe. A gyerekkor miatt. A nagymama negyven kilós feltekert rongyszőnyege, az utolsó szövés, letűnt korszak, hagyomány, élet, veszteség, Kányádi, leteríteni a hóba – olvasom. ”
Youtube-os dokumentum filmen láttam Avedont munka közben. Szórt fény, tenger part, nagyformátumú kamera, síkfilm, fekete-fehér persze, beszédes karakterek, asszisztens. Háttér. Nyugodt beszéd.
Térdig gázolva futok piros sínadrágban, gumicsizmában a semmi közepén. Előtte a szőnyeggel vacakoltam a domboldalon, ideges vagyok, szitálni kezd a hó, lassan belepi, nem lesz elég színes majd a képen, pedig az fontos, nem akarok Photoshopot, az állványom meg törött, kellett nekem kölcsön adni. Belerúgok.
Mögöttem a rackák néznek. Asszisztens áll, nem érti a hisztit. Elindulnak. Látom a képet: ezek a gémeskúthoz mennek inni! Érzem, hogy ez lesz az, de megtorpanok. Messze vannak, lassan kell közelítsek, nehogy szétszaladjanak. „Egy fényképésznek cserkésznie kell, mint a vadásznak.” – szólal meg bennem H.C.Bresson. Futok. Amint felfigyelnek megállok. Megint futok. Megállok. Az asszisztenst már nem is látom, fehér az ég, a táj, szinte eltűnt a horizont. Végtelen a csend. Tovább megyek. Csak a nadrágom susog, melegem van, nyelem a levegőt, nyögök, a sok cigi. Közeledik a kép. Megállok. Felemelem a gépet, ellenőrzöm a távolságot, még „nem vagyok elég közel” - Capa. A rackák készenlétben, figyelnek. Lassan lopakodok. A juhász háttal, húzza a vizet. Úristen, ez most van, itt a mában?!
Jegyzet: archetípus, Jung.
Mozdulatlanul állok. Annyira letaglóz, hogy szinte már meg is feledkezek a fényképről. Már-már tolakodó lenne, ezt a nagy vadat elkapni. De... „Ami eltűnik előlünk, az örökre eltűnik. Ebből fakad szorongásunk és mesterségünk lényegi eredetisége is.” – megint Bresson... exponálok. Ahogy közeledek újra és újra. Ha elszaladnak, annyi, de érzem, hogy megvolt. Elkapott, hogy „lövök”. De mi van, ha...
Ió, ció, ráció.
Jegyzet: bárányok, fehér táj, szórt fény.
Szétfagytam, tiszta víz a zoknim, a gumicsizma nem jön le. Rázzuk a szőnyeget, nem bírom, teljesen átázott, van vagy ötszáz kiló, valahogy betuszkoljuk a kocsiba. A juhász nem érti. Minek kellett a szőnyeg? Mindhárman kacagunk. Koncepció volt, de ezt már nem mondom.